2013. június 3., hétfő

Prológus

Drága Olvasók!

KÖSZÖNÖM. Ez az egy szó suhant át a gondolataimban, mikor megláttam a feliratkozókat, a megjegyzéseket és a pipákat a blogon. Nagyon hálás vagyok Nektek, kedves olvasók és hihetetlenül boldog! Külön köszönet Gabriella Fisher írónőnek, aki egy kis képpel annyit ért el bennem, mintha megnyertem volna az ötös lottót. Köszönöm! És úgy gondoltam, megleplek Titeket, úgyhogy meghoztam a prológust, az idős úr visszaemlékezése után, mely remélem, hogy elnyeri majd tetszéseteket. 

Kellemes olvasást kívánok!


Szeretettel, Emma

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Prológus


1984. június 12., Párizs
         Még aludt csöndesen, arcát szelíden simogatta a napfény. Nem akartam felébreszteni, megzavarni álmát, inkább kiültem az ágy szélére és szótlanul pillantottam rá. Valami megfogalmazhatatlan nyugalom, jó érzés áradt szét bennem, ahogy néztem a békés arcot, szétterülő haját. Azt a végtelen békességet éreztem, mely mindig elfogott a vele eltöltött idő során. Mellkasa meg-megemelkedett, törékeny testét vékony takaró óvta, ajkain egy gyönyörű mosoly pihent, mintha tudná, hogy figyelem.
              Elmerengve ültem a hideg konyhaszéken, bambulásomból a teafőző éles sípolása riasztott fel, mely fülsüketítően hatolt a reggel békés csendjébe. Elfordítottam a rozsdás gázszabályozót, s levettem a régi, gőzölgő teáskannát a tűzhelyről, alá egy kockás konyharuhát terítettem. A reggeli újságot kezembe véve leültem kedvenc ütött-kopott bőrfotelembe és majszolni kezdtem reggelinek szánt vajas pirítósomat, mikor megszólalt a csengő berregő hangja.
       Az ablakon kinézve nyomban felfedeztem az alacsony alakot a kapunál, úgyhogy magamra kanyarítottam szövetkabátomat és a hatalmas, kopott kulcsot a kezembe véve kiléptem a zuhogó reggeli esőbe. Mosolyogva fogadtam Helent, aki kicsit idegesen babrált kosarával, mely karján himbálózott.
- Jó reggelt, kedves Helen!  - köszöntöttem szomszédomat boldogan és kitártam előtte a kaput.
- Kérem, bocsásson meg, hogy ilyen korán reggel zavarom… - tördelte a kezét nyugtalanul.
- Ugyan, bármikor szívesen látom, de most azt ajánlom, siessünk be, különben elázunk – mondtam. Helen halványan elmosolyodott és bólintott egyet, majd követett a házhoz vezető ösvényen.
- Nahát, milyen elbűvölő a háza – nézett körbe lelkesen, amint tető alá értünk.
- Köszönöm… Szabad a kabátját? – kérdeztem mosolyogva, mire kedvesen bólintott. Törékeny válláról leemeltem a puha anyagot, majd a fogasra akasztottam.   
- Kér egy csésze teát?  - kérdeztem, miközben saját kabátomat is lehámoztam magamról.
- Köszönöm, egy tea jól esne – fogadta el az ajánlatot.
A nappaliban hellyel kínáltam, aztán mentem is a forró italért.
- Látta a mai újságot? – kérdezte a nappaliból puhatolózóan, hangja egészen megremegett.
- Még nem. Reggeli közben akartam elolvasni – feleltem és letettem a két teáscsészét a dohányzóasztalra, aztán értetlenül néztem rá. – Miért, van benne valami érdekes?
Szó nélkül felém nyújtotta az asztalra terített újságot, és mikor elvettem, lesütötte szemét. Rossz érzés fogott el, de azért leültem, és teámat kortyolva beleolvastam az újságcikkbe.
       A következő pillanatban a csésze hangos csattanással szilánkosra tört a padlón. 

2013. május 26., vasárnap

Előszó


Drága Olvasók!


EGY ISMERETLEN SZEMÉLY vagyok számotokra, bár mégis úgy érzem, hogy lelkem egy részét kapjátok meg, csupán azzal, hogy leírom ide ezt a történetet. Az ötlet pár hónapja született meg fejemben, azóta is alakítgatom, formázom. Szeretem ezt a történetet, s remélem, hogy annyi örömötök lesz az elolvasásában, mint nekem az írásában. Természetesen nem tetszhet mindenkinek, de azért remélem, hogy pár lelket megsimogat ez a történet, s néhány örömteli pillanatot tudok varázsolni Nekik. 

Kellemes olvasást kívánok!
                                                                                                                                                     Szeretettel, Emma
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 



1980. szeptember 05., Párizs
     Él az emlékezetemben egy személy. Egy személy, ki megváltoztatta az életemet. Akivel a Mennyországban éreztem magam. Arcának finom vonásai, hatalmas, tengerkék szeme, melyben oly’ sokszor elvesztem, puha ajkai, melyek gyönyörű mosolyra húzódtak, és megszámolhatatlan szeplői. Mindenre emlékszem. Hogy is feledhetném el? A vele eltöltött idő, a mosolya mind belém ivódott. Arcának minden szegletét megjegyeztem, végigsimítottam álla vonalán, s törékeny testét ölemben ringattam. Minden Rá emlékeztet. Minden nap Vele álmodok, s mosolyogva ébredek. Őrzöm minden nekem írt levelét, a lila kipréselt virágot, s a rengeteg, rengeteg emléket, melyek oly’ kedvesek számomra.
           Mindig azt mondogatta, ha nagyon akarjuk, elérjük álmainkat, csak nyújtózkodni kell. Aztán nevetett, de belül hitt ebben. Hitt benne, hogy egy napon híres lesz festményivel, s elismerik, ha nagyon akarja. De a várva várt nap nem jött el. Az emberek akkoriban gúnyolták képeit, és egyenesen ocsmánynak találták őket. Minden egyes kemény kritika tőrdöfés volt szívében, de Ő nem adta fel. Ez a nő Clara Sargent volt. Kit mindennél jobban szerettem, s kit máig is mindennél jobban szeretek. De aki soha többé nem lehet már mellettem.