Prológus

Drága Olvasók!

KÖSZÖNÖM. Ez az egy szó suhant át a gondolataimban, mikor megláttam a feliratkozókat, a megjegyzéseket és a pipákat a blogon. Nagyon hálás vagyok Nektek, kedves olvasók és hihetetlenül boldog! Külön köszönet Gabriella Fisher írónőnek, aki egy kis képpel annyit ért el bennem, mintha megnyertem volna az ötös lottót. Köszönöm! És úgy gondoltam, megleplek Titeket, úgyhogy meghoztam a prológust, az idős úr visszaemlékezése után, mely remélem, hogy elnyeri majd tetszéseteket. 

Kellemes olvasást kívánok!

Szeretettel, Emma

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Prológus

1984. június 12., Párizs

         Még aludt csöndesen, arcát szelíden simogatta a napfény. Nem akartam felébreszteni, megzavarni álmát, inkább kiültem az ágy szélére és szótlanul pillantottam rá. Valami megfogalmazhatatlan nyugalom, jó érzés áradt szét bennem, ahogy néztem a békés arcot, szétterülő haját. Azt a végtelen békességet éreztem, mely mindig elfogott a vele eltöltött idő során. Mellkasa meg-megemelkedett, törékeny testét vékony takaró óvta, ajkain egy gyönyörű mosoly pihent, mintha tudná, hogy figyelem.

              Elmerengve ültem a hideg konyhaszéken, bambulásomból a teafőző éles sípolása riasztott fel, mely fülsüketítően hatolt a reggel békés csendjébe. Elfordítottam a rozsdás gázszabályozót, s levettem a régi, gőzölgő teáskannát a tűzhelyről, alá egy kockás konyharuhát terítettem. A reggeli újságot kezembe véve leültem kedvenc ütött-kopott bőrfotelembe és majszolni kezdtem reggelinek szánt vajas pirítósomat, mikor megszólalt a csengő berregő hangja.

       Az ablakon kinézve nyomban felfedeztem az alacsony alakot a kapunál, úgyhogy magamra kanyarítottam szövetkabátomat és a hatalmas, kopott kulcsot a kezembe véve kiléptem a zuhogó reggeli esőbe. Mosolyogva fogadtam Helent, aki kicsit idegesen babrált kosarával, mely karján himbálózott.

- Jó reggelt, kedves Helen!  - köszöntöttem szomszédomat boldogan és kitártam előtte a kaput.

- Kérem, bocsásson meg, hogy ilyen korán reggel zavarom… - tördelte a kezét nyugtalanul.

- Ugyan, bármikor szívesen látom, de most azt ajánlom, siessünk be, különben elázunk – mondtam. Helen halványan elmosolyodott és bólintott egyet, majd követett a házhoz vezető ösvényen.

- Nahát, milyen elbűvölő a háza – nézett körbe lelkesen, amint tető alá értünk.

- Köszönöm… Szabad a kabátját? – kérdeztem mosolyogva, mire kedvesen bólintott. Törékeny válláról leemeltem a puha anyagot, majd a fogasra akasztottam.   

- Kér egy csésze teát?  - kérdeztem, miközben saját kabátomat is lehámoztam magamról.

- Köszönöm, egy tea jól esne – fogadta el az ajánlatot.

A nappaliban hellyel kínáltam, aztán mentem is a forró italért.

- Látta a mai újságot? – kérdezte a nappaliból puhatolózóan, hangja egészen megremegett.

- Még nem. Reggeli közben akartam elolvasni – feleltem és letettem a két teáscsészét a dohányzóasztalra, aztán értetlenül néztem rá. – Miért, van benne valami érdekes?

Szó nélkül felém nyújtotta az asztalra terített újságot, és mikor elvettem, lesütötte szemét. Rossz érzés fogott el, de azért leültem, és teámat kortyolva beleolvastam az újságcikkbe.

       A következő pillanatban a csésze hangos csattanással szilánkosra tört a padlón.