Drága Olvasók!
KÖSZÖNÖM. Ez az egy szó suhant át a gondolataimban, mikor megláttam a
feliratkozókat, a megjegyzéseket és a pipákat a blogon. Nagyon hálás vagyok
Nektek, kedves olvasók és hihetetlenül boldog! Külön köszönet Gabriella Fisher
írónőnek, aki egy kis képpel annyit ért el bennem, mintha megnyertem volna az ötös
lottót. Köszönöm! És úgy gondoltam, megleplek Titeket, úgyhogy meghoztam a prológust, az idős úr
visszaemlékezése után, mely remélem, hogy elnyeri majd tetszéseteket.
Kellemes olvasást kívánok!
Szeretettel, Emma
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Prológus
1984. június 12., Párizs
Még aludt csöndesen, arcát
szelíden simogatta a napfény. Nem akartam felébreszteni, megzavarni álmát,
inkább kiültem az ágy szélére és szótlanul pillantottam rá. Valami
megfogalmazhatatlan nyugalom, jó érzés áradt szét bennem, ahogy néztem a békés
arcot, szétterülő haját. Azt a végtelen békességet éreztem, mely mindig
elfogott a vele eltöltött idő során. Mellkasa meg-megemelkedett, törékeny
testét vékony takaró óvta, ajkain egy gyönyörű mosoly pihent, mintha tudná,
hogy figyelem.
Elmerengve ültem a hideg
konyhaszéken, bambulásomból a teafőző éles sípolása riasztott fel, mely
fülsüketítően hatolt a reggel békés csendjébe. Elfordítottam a rozsdás
gázszabályozót, s levettem a régi, gőzölgő teáskannát a tűzhelyről, alá egy
kockás konyharuhát terítettem. A reggeli újságot kezembe véve leültem kedvenc
ütött-kopott bőrfotelembe és majszolni kezdtem reggelinek szánt vajas
pirítósomat, mikor megszólalt a csengő berregő hangja.
Az
ablakon kinézve nyomban felfedeztem az alacsony alakot a kapunál, úgyhogy
magamra kanyarítottam szövetkabátomat és a hatalmas, kopott kulcsot a kezembe
véve kiléptem a zuhogó reggeli esőbe. Mosolyogva fogadtam Helent, aki kicsit
idegesen babrált kosarával, mely karján himbálózott.
- Jó
reggelt, kedves Helen! - köszöntöttem szomszédomat boldogan és
kitártam előtte a kaput.
- Kérem,
bocsásson meg, hogy ilyen korán reggel zavarom… - tördelte a kezét nyugtalanul.
- Ugyan,
bármikor szívesen látom, de most azt ajánlom, siessünk be, különben elázunk –
mondtam. Helen halványan elmosolyodott és bólintott egyet, majd követett a
házhoz vezető ösvényen.
- Nahát,
milyen elbűvölő a háza – nézett körbe lelkesen, amint tető alá értünk.
- Köszönöm…
Szabad a kabátját? – kérdeztem mosolyogva, mire kedvesen bólintott. Törékeny
válláról leemeltem a puha anyagot, majd a fogasra akasztottam.
- Kér egy
csésze teát? - kérdeztem, miközben saját kabátomat is lehámoztam
magamról.
- Köszönöm,
egy tea jól esne – fogadta el az ajánlatot.
A nappaliban
hellyel kínáltam, aztán mentem is a forró italért.
- Látta a
mai újságot? – kérdezte a nappaliból puhatolózóan, hangja egészen megremegett.
- Még nem. Reggeli közben akartam elolvasni – feleltem és letettem a két
teáscsészét a dohányzóasztalra, aztán értetlenül néztem rá. – Miért, van benne valami érdekes?
Szó nélkül felém nyújtotta az asztalra terített újságot, és mikor elvettem,
lesütötte szemét. Rossz érzés fogott el, de azért leültem, és teámat kortyolva
beleolvastam az újságcikkbe.
A következő pillanatban a csésze
hangos csattanással szilánkosra tört a padlón.
